Ma lépten-nyomon azt látjuk, hogy a gyerekek (még a legkisebbek is) fáradtak, kedvetlenek, rosszkedvűek, inkább csak „úgy vannak”. Pedig annyi mindent csinálhatnának! De miért túlterheltek? Mi a kiút ebből a helyzetből, ha van egyáltalán?
Miért túlterheltek a mai gyerekek, miközben olyan jó dolguk lehetne?
Emlékszel még, annak idején Neked hány órád volt átlagban a suliban? Alsó tagozatban 4, esetleg 5, ha hosszú napod volt. Felsőben leggyakrabban 6, de akadt, amikor 7 is összejött. Azok voltak az igazán hosszú, utálatos iskolai napok!
Aztán hazamentél, gyorsan összedobtad a házid, és mentél ki bicajozni, vagy a játszótéren lógni a barátaiddal. Na jó, egy-két délután talán Neked is voltak szakköreid, külön óráid.
Ehhez képes most: alsóban emelt óraszámú nyelv, hogy okosodjon a gyerek, és a kötelező iskolában maradás délután 4-ig. A mindennapos testnevelés órák, amelyek minden korosztály óraszámát heti öt órával megnövelték.
Felsőben most átlagosan 6-7 órát töltenek naponta az iskolában a gyerekek. Ez önmagában heti 30-35 óra. Ezzel már 10-14 éves koruk között majdnem annyit vannak iskolában, mintha munkába járnának! (És abba most ne is menjünk bele, hogy ezt az időt olyan tananyaggal töltik-e, amit élveznek, leköti őket, izgalmasnak és értelmesnek tartanak.)
De ezután jönnek még az egyéb plusz órák: korrepetálás, tehetséggondozás, szakkörök, edzések, nyelvórák (mert a suliban úgyse tanul meg rendesen beszélni), zeneórák. Hogy a gyerek olyan készségeket is elsajátítson, aminek legalább haszna van, és érdekli.
És mi történik, mikor este 6-7 óra körül hazaér, vagy beesünk vele az ajtón? A rohanás folytatódik.
Lecke, vacsi, egy kis gépezés-TV-nézés-mobilozás kikapcsolódásként, a képernyőtől elszakadás körüli tortúrák, fürdés, alvás.
Másnap meg kezdődik elölről az egész.
A hétvégén azzal címszóval, hogy végre együtt a család: kirándulás, mozi, nagyszülőlátogatás, vagy az elvált szülőknél „szülő-csere”.
Ha csak egyszer végiggondoljuk az életkorukhoz mérten a napjukat, és összehasonlítjuk a saját, munkával töltött hétköznapjainkkal, talán már nem is annyira az a kérdés, mitől fáradtak annyira a gyerekeink?
Inkább az, hogy mit tehetnénk ellene? Vagy hogyan óvhatnánk meg őket ettől a hajszától? És mennyi a mi felelősségünk belőle, miközben „csak jót akarunk nekik”?
De nem csak az a baj, hogy fáradtak…
Ennél nagyobb gond, hogy nem élik meg a pillanatokat, mert nincs rá lehetőségük, idejük. Nem tudnak elmélyülni a dolgokban, és nem tudják a kapott információt beépíteni, szintetizálni.
Aki mégis megpróbálja, lehet, hogy az „álmodozó, nem ebben a világban élő, elkalandozó, lassú” lesz az osztályban.
Túl gyorsan pörög minden. Ennek az az eredménye, hogy az élmények csak ingerek maradnak, beépülés hiányában csak lefárasztják az idegrendszerüket. És a sorozatos, beépülés nélküli ingerek két dolgot tesznek a gyerekek idegrendszerével:
- Kiégnek (jóval idő előtt). Ők már megéltek mindent, és nem hozza őket semmi izgalomba, nem érdeklődnek. Ezt látod, amikor „csak elvannak, mint a befőtt”, ülnek a kanapén, nyomkodják a telefonjukat, és nincs az az erő, ami kimozdítsa őket onnan.
- Fokozott ingerkeresőkké válnak. Nem tudnak elmélyülni, mindig valami újra vágynak, minden öt perc után már unalmas nekik.
Fotó: www.kqed.org
Miért terheljük túl a gyerekeinket?
Azt szeretnénk, hogy vigye valamire az életben, ezért egyenes út vezet az óvodától az erős suliig, a neves gimnáziumig, és a különleges, de leterhelő szakkörökig.
Félünk, hogy a gyerekünk lemarad a versenyben, miközben a versenyt ez a fajta gondolkodás hozza létre.
Szeretnénk, ha a gyerekünk érdeklődő, nyitott lenne (maradna).
Szeretnénk, ha megtalálná boldogságát, és ehhez sok mindent kell megmutatnunk neki, hogy legyen miből választania később.
Szeretnénk, ha sikeres lenne, és ezt már most meg kell alapoznia az eredményeivel.
De az is lehet, hogy nincs elég saját önbizalmunk, és szeretnénk azt látni, hogy a gyerekünk jobban boldogul nálunk. Azt szeretnénk, ha okosabb, és ügyesebb lenne, mint mi.
Ebbe a „hibába” minden szülő belesik. Már akkor, amikor a legkisebb, 19 hónapos gyerekünk girbe-gurba tornyát kiigazítjuk, hogy ne dőljön le. Azért tesszük, mert tökéletesebb szintre akarjuk őt emelni, de közben nem engedjük, hogy saját maga tapasztalja meg, hogy csinálja jól.
Van-e kiút a „túlterhelési versenyből”?
Kell, hogy legyen, mert ha mi nem lassítunk, a gyerekek fognak lelassítani a maguk módján. De annak nagyobb ára lesz.
Mit jelent ez?
Bár sok dolgot megtapasztalnak ezzel a leterheltséggel, de mivel idő hiányában nem tudják beépíteni a kapott tudást, ezért biztos, hogy időről-időre „szünetet fognak kérni” a maguk módján.
Jelzik, ha valami már nem érdekli őket, megunták, nincs kedvük hozzá, nem akarnak edzésre / zongoraórára menni, vagy csak „véletlenül” állandóan elkésnek. Vagy „a különórák miatt” nem készül el sorozatosan a leckéjük. De jelezhetnek állandó betegségekkel, alvászavarral, vagy szorongással is.
Nem várhatjuk a gyerekeinktől, hogy „mini felnőttként” viselkedjenek. Egyszerűen azért, mert ők még nem állnak készen ugyanazokra a kihívásokra, amikkel nekünk nap, mint nap meg kell küzdenünk.
Ha mégis megpróbáljuk ezt, akkor a gyerek egyfajta tudatalatti tiltakozásként, és azért, mert nem volt ideje igazán gyereknek lenni, tovább lesz gyerek (vagy inkább gyerekként viselkedő felnőtt). Talán ezért (is) tolódik ki a felnőtté válás. Így áll helyre a felborult egyensúly.
Könnyű abba a csapdába esni, hogy a gyerek kevesebb lesz a által, ha nem jár különórákra, nem a képességeinek megfelelő legerősebb suliba veszik fel, nem adjuk meg neki már most az összes lehetőséget, amihez képessége lenne.
Az aggodalmunk, hogy nem adunk meg mindent a gyereknek (és nem ösztönzzük őt a lehető legjobb teljesítményre) lehet egy külső, társadalmi nyomás eredménye, és egy belső vágy, késztetés is.
De szülőként csak akkor tudod megállítani ezt a „túlterhelési versenyt”, ha egyik késztetésnek sem engedsz. Se külső nyomás, se belső késztetés miatt nem szeretnéd a gyereked összes percét beosztani „hasznos” elfoglaltsággal.
Ráadásul nem is igaz, hogy a gyerek több, vagy jobb lesz a több különórától.
Ha a különórák helyett több minőségi időt töltötök együtt, amikor figyeltek egymásra, mindenki szabadon kifejezheti a szeretetét, sokkal jobban meg fogja a gyereket erősíteni hosszú távon.
Mindannyian az ilyen pillanatokra emlékszünk vissza legszívesebben a saját gyerekkorunkból, és nem az elfoglaltságaink tömegére.
{adselite}
Ezzel a munícióval a Te gyereked is jóval életképesebb és magabiztosabb lesz.
Van-e esélye a gyereknek, hogy gyerek maradjon?
Az esélyt mi adhatjuk meg neki.
Inkább igazítsuk az iskolaválasztását, szabadidős tevékenységét a személyiségéhez, mint ahhoz, hogy mi mit szeretnénk, „mi legyen belőle, ha nagy lesz”, vagy „mire lenne még képes, ha több ambíciója lenne”.
Vannak, akiket a belső motiváció hajt előre, vagy az agyukat nem köti le az iskolai tananyag, nekik kell valami plusz. Vagy akkora a mozgásigényük, hogy az energiáikat le kell kötni, mert különben „felrobbannak”, vagy felrobbantják a környezetüket. Ők a kivételek.
A legtöbben azonban elfáradnak a napi 5-8 órás iskolai műszak után, amit még az otthoni házi feladat, és tanulás követ.
Ha úgy látod, a Te gyereked is ki van borulva, túl van terhelve, adj esélyt neki a pihenésre!
Hidd el, hosszú távon meghálálja a kapcsolatotok. Ők még nem véletlenül gyerekek. A felnőtté válásukat nem tudjuk se késleltetni, se siettetni.
Ha kérdésed van, keress minket bizalommal, segítünk!: https://csaladbanutazunk.hu/
