Rendkívül megosztó téma a vallás úgy általában, hát még akkor, ha ötvözzük egy másik, hasonlóan sokrétű kérdéssel, a gyermekneveléssel. Ahogy szinte mindenben, úgy ebben is iszonyúan sokat számít az egyéni élethelyzet, valamint a végső célkitűzések.
Alapvetően keresztény neveltetést kaptam, de már abba a generációba tartoztam, akiknek egyre kevésbé számított a vallás lényege. Nem hibáztattam ezért senkit sem akkor, sem most, úgy gondolom, jót tett, hogy megízlelhettem a vallást kicsit mélyebbről is, de már gyerekkoromban sem tudott különösen motiválni.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Egyrészt biztonságérzetet adott az a tudat, hogy azt tanultam, a földi élet után vár valami a túloldalon, másrészt pedig bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy lelkiismeretesen próbáljak jót cselekedni a mindennapokban.[/quote]
Ezek tehát abszolút pozitív tapasztalások voltak, de már gyerekként is voltak negatívak. Utáltunk minden vallásos rutint, nem éreztünk áhítatot a szertartásokon, alig vártuk, hogy végre mehessünk játszani. Már csak korunkból adódóan sem tudtunk úgy viselkedni, ahogy az megkövetelhető lett volna egy-egy ilyen alkalommal.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Negatív nyomokat hagyott bennem az is, hogy ezt a magatartást idővel „erőszakkal” próbálták kompenzálni a felnőttek, ami esetünkben érzelmi zsarolást, valamint bizonyos jogok megvonását jelentette.[/quote]
Pl. emlékszem, hogy a bérmálkozás idején már nem voltak elegendőek a délutáni pluszórák, betettek két nulladikat is az órarendemben meglévő kettő mellé – egyértelmű, melyikről hiányoztunk egyre többet. Nem is lettem végül megbérmálva, pedig tényleg nem voltam az a nagy lógós, de már szellemileg, érzelmileg és fizikálisan sem bírtam a nyolcadik évet. Ezzel egyébként meg is szűnt a kapcsolatom a keresztény vallással.
Mindezt fokozta a gimnáziumban a filozófia, ami sok kérdést helyre tett bennem. Jól emlékszem, amikor arról volt szó, hogy ha – tegyük fel – a keresztény vallás az igazi, a valós, akkor mi vár azokra az emberekre, akik önhibájukon kívül egy másfajta vallást preferáló országban nőnek fel? Ők eredendően rosszak lennének? Ezzel nyilván nem tudtam azonosulni és azt sem tudtam elfogadni, hogy automatikusan a pokolra jussanak, mert adott esetben akár bálványokat imádnak – vagy senkit.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]A későbbiekben már inkább az önazonosságra, saját magam és az élet megismerésére törekedtem és törekszem a mai napig, de időről időre visszajutok oda, vajon mit gondolnék akkor, ha gyerekként nem kapok vallásos neveltetést…[/quote]
Valamiért nincs kétségem afelől, hogy van élet, vagy valami más a halál után. De ez vajon a vallásos nézetekből adódik, vagy más magyarázata van? Mennyire határozza meg a személyiségemet, hogy gyerekként hittanra jártam? Szelídebb, toleránsabb, türelmesebb lettem általa, vagy ezeket a mintákat teljesen máshonnan zsebeltem be? Persze igaz, hogy a végeredmény számít és az út egészen addig mindegy is, amíg nem lesz az ember szülő. Akkor viszont már jönnek a kérdések és óhatatlanul felmerül, hogyan tehetnénk a legtöbbet a gyermekeinkért: ha engedünk a vallásnak, vagy ha ellenállunk neki?
Mi az utóbbit preferáljuk, de nem bátorítok erre senkit, ennek egyedi helyzetek alapján mérlegelt döntésnek kell lennie. Én eleve nem tenném ki olyannak a gyermekemet, amit magam sem tudok jó színnel, önazonosan képviselni, márpedig a vallás bennem sokkal több kérdést vet fel, mint amennyi állítást hoz. Próbálom – ha úgy tetszik – pótolni mindazt, amit a vallás nyújthat a gyermekem számára, de úgy, hogy a vallás hátrányait megkerülöm. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy gondolkodásra, a választás szabadságára sarkallom. Nem irányítom egy vallás felé sem, de igyekszem az én szememben értékes emberi tulajdonságokra megtanítani, viselkedésemmel példát mutatni számára.
Azt gondolom, az alapelveim sok vallásban felbukkannak: a béke, a szeretet, a másik tisztelete, segítése, elfogadása számos istenhívő ember életében lényeges szempont. A nevelés során mindezt úgy tehetem meg, hogy nem kényszerítem unalmas, számára érthetetlen vallási rutinok közé, ellenben előtérbe helyezem a tapasztalást. A hétköznapokból merítek témákat és a nehézségeket inkább érthető mesék, mintsem régi nyelvezetű példabeszédek szerint dolgozzuk fel. Nem biztos, hogy ez a helyes út, az pedig főleg nem, hogy csak ez lehet a helyes út, de szerintem kulcsfontosságú, hogy kizárólag olyat várjunk el a gyermekünktől, amivel mi is azonosulni tudunk.
