Kedves Cukimamik!
Talán nem leszek túl népszerű azzal, amit most leírok, de úgy érzem, ki kell mondanom: örülök, hogy vége az ünnepeknek. Ne értsetek félre, imádom a karácsonyt, a családi összejöveteleket, az ajándékbontást, a gyerekek nevetését, és azt a bizonyos „varázst,” amit csak ez az időszak hozhat. De amikor január első napján végignéztem a lakáson, amelyet leginkább egy csatatérhez lehetett hasonlítani, bevallom, megkönnyebbülten sóhajtottam: „Na, ezt is túléltük.”
Az ünnepi szünet ugyanis nemcsak a pihenésről szólt – különösen, ha az embernek egy nyolcéves, energiától kicsattanó fia van otthon. Én home office-ban dolgozom, ami alapvetően sok rugalmasságot ad, de amikor a mindenki otthon van, a napjaim olyanok, mintha egy cirkuszi mutatványos lennék: egyszerre próbálok fókuszálni a munkára, szórakoztatni a gyereket, és valahogy rendet tartani a házban.
Szenteste és az újév között valahogy mindig sikerült megoldani a dolgokat, de ahogy múltak a napok, egyre inkább éreztem, hogy az „anyai türelem” tartálya kimerülőben van. Hiába terveztem közös társasjátékot, kézműveskedést, vagy épp egy jó filmnézést – a fiamnak természetesen más tervei voltak. Ő folyamatosan játszani, futkározni, és minden apróságot megkérdezni akart, miközben én konferenciahívásokkal, határidős feladatokkal és e-mailekkel zsonglőrködtem.
Nem akarok panaszkodni, mert tudom, milyen szerencsés vagyok, hogy több időt tölthetek vele, mint azok az anyukák, akik irodában dolgoznak. De őszintén szólva alig vártam, hogy elérkezzen az első tanítási nap. Hétfő reggel, amikor becsuktam mögötte az iskolakaput, egyszerre éreztem magam kissé bűntudatosnak, ugyanakkor felszabadultnak is. Végre van néhány órám, amikor csak a munkára és magamra kell figyelnem, anélkül, hogy közben egy „anya, unatkozom” sziréna zendítene rám a nappaliból.
Persze, nagyon szeretem a fiamat, és tudom, hogy ő is élvezte az ünnepi együttlétet, de azt is tudom, hogy neki is jót tesz, ha visszatér a barátaihoz, a tanuláshoz, a megszokott hétköznapi rutinjához.
Szóval, kedves Cukimamik, van valaki, aki még így, januárban is azt érzi, hogy egy kicsit újra ünnepelhet? Nem feltétlenül egy pezsgős koccintással, hanem egy csendes, nyugodt, és kicsit kevésbé zsúfolt nappal.
Üdvözlettel,
Renáta
(Borítókép: Pexels)
